Rosalie hírei

     A telefon a zsebemben megint vibrált. Ez volt a huszonötödik alkalom huszonnégy óra leforgása alatt. Gondoltam kinyitom, hogy legalább azt lássam, ki próbál kapcsolatba lépni velem. Talán fontos. Lehet Carlislenek szüksége van rám.
     Gondoltam rá, de nem mozdultam meg.
     Nem voltam biztos benne, hogy hol is vagyok pontosan. Valami sötét padlástérben, tele patkányokkal és pókokkal. A pókok tudomást se vettek rólam és a patkányok széles fekhelyet biztosítottak. A levegő sűrű volt a főzőolaj erős szagától, az avas húsoktól, az emberi izzadságtól és a csaknem szilárd szennyeződésrétegtől, ami ténylegesen látható volt a nyirkos levegőben, mint egy fekete hártya minden felett. Alattam a gettóban, négyemeletnyi roskatag bérház fogadta be az életet. Nem törődtem azzal, hogy elkülönítsem a gondolatokat a hangoktól—egy nagy, hangos spanyol lármát alkottak együtt, amire nem is figyeltem. Csak hagytam, hogy a hangok eltávolodjanak tőlem. Értelmetlen. Ez az egész értelmetlen.  Maga a létezésem értelmetlen.
     Az egész világ értelmetlen.
    A homlokom a térdeimhez nyomtam és azon tűnődtem, hogy még milyen sokáig leszek képes elviselni ezt. Talán reménytelen. Talán, ha a próbálkozásom úgyis bukásra van ítélve, abba kéne hagynom az önsanyargatást és csak szimplán vissza kellene mennem…
     Az elgondolás annyira erőteljes volt, olyan gyógyító—mintha a szavak érzéstelenítő szert tartalmaznának, elmosva a hatalmas fájdalmat, ami alá el voltam temetve—hogy zihálásra és szédülésre késztetett.
     Most elmehetnék, visszamehetnék.
     Bella arca, ami mindig a szemem előtt volt, mosolygott rám.
     Ez az üdvözlés mosolya volt, a megbocsátásé, de nem érte el azt a hatást, mint amit valószínűleg a tudatalattim szándékozott kapni.
    Persze, hogy nem mehetek vissza. Elvégre mi volt az én fájdalmam összehasonlítva az ő boldogságával? Képesnek kellene lennie a mosolyra, félelemmentesen és veszélytelenül. Egy lélektelen jövő utáni vágyódás nélkül. Ennél jobbat érdemel. Jobbat érdemel nálam. Amikor elhagyja ezt a világot egy olyan helyre fog menni, ami örökre el van zárva előlem, nem számít, hogy hogyan viselem magam itt.
     A végső elválás gondolata sokkal, de sokkal hevesebb volt, mint az eddig érzett fájdalom. A testem beleremegett. Amikor Bella elmegy arra a helyre, ahova tartozik, és én sohasem tudok majd, nem időzök itt tovább. Kell, hogy legyen feledés. Kell, hogy legyen megkönnyebbülés.
     Ez volt az én reményem, de nem volt rá garancia. „Aludni, Talán álmodni: ez a bökkenő.” idéztem magamnak. (Shakespeare: Hamlet—ford.) Még akkor is, ha már csak hamu leszek fogom-e még mindig érezni valahogyan az elvesztése okozta gyötrelmet?
     Ismét megborzongtam.
     És, a fenébe is, megígértem. Megígértem neki, hogy nem fogom megint kísérteni az életét, hogy ismét belevigyem a fekete démonjaimat. Nem vonom vissza a szavam. Hát tudtam én bármi jót is tenni vele? Bármit az égvilágon?
     A visszatérés ötlete a felhős kisvárosba, ami mindig is az én igazi otthonom volt ezen a földön, újra bekígyózott a gondolataimba.
     Csak, ellenőrzés végett. Csak hogy lássam, hogy jól van és biztonságban van és boldog. Nem, hogy meggátoljam. Sohasem tudná meg, hogy ott voltam…
     Nem, a fenébe is, nem.
     A telefon megint vibrált.
     „Fenébe, fenébe, fenébe,” morogtam.
     Felteszem, használhatnám a hívásátirányítást. Kipattintottam a telefonomat és fél év óta először éreztem sokkot, amikor felismertem a számot.
     Miért hívna engem Rosalie? Ő volt az egyetlen ember, aki valószínűleg élvezte a hiányomat.
     Biztos valami igazán rossz dolognak kell lennie, ha beszélnie kellett velem. Hirtelen elfogott az aggódás a családomért és megnyomtam a hívásfogadás gombot.
     „Mi van?” kérdeztem feszülten.
     „Óh, wow. Edward felvette a telefont. Megtisztelve érzem magam.”
     Amint meghallottam a hanghordozását, azonnal tudtam, hogy a családom jól van. Biztos csak unatkozott. Nehéz volt kitalálni indítékait anélkül, hogy a gondolatai kalauzoltak volna. Rosaile soha sem mutatott sok értelmet nekem. Az indíttatásai általában a legkitekertebb féle logikán alapultak.
     Összecsaptam a telefont.
     „Hagyj békén!” suttogtam a semmibe.
     Természetesen a telefon azonnal újra vibrálni kezdett.
     Vajon addig fog hívogatni, amíg át nem adta azt az akármilyen üzenetét, amivel azt tervezte, hogy majd bosszant engem? Valószínűleg. Hónapokba fog telni neki, hogy belefáradjon ebbe a játékba. Eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom neki, hogy a következő fél évben nyomogassa az újratárcsázás gombot…és aztán sóhajtottam és megint felvettem a telefont.
     „Essünk túl rajta.”
     Rosalie végigszáguldott a szavakon. „Azt gondoltam, tudni szeretnéd, hogy Alice Forksban van.”
     Kinyitottam a szemem és az arcomtól pár centire lévő elrohadt fagerendákra bámultam.
     „Mi?” A hangom fakó volt, érzelemmentes.
     „Tudod, hogy milyen Alice—azt hiszi mindent tud. Mint te.” Rosalie humortalanul kuncogott. A hangjának volt egy ideges éle, mintha hirtelen bizonytalan lenne abban, mit is csinál.
     De a dühöm nehézzé tette, hogy törődjek azzal, mi Rosaile problémája.
     Alice megesküdött nekem, hogy követi a léptem Bellát illetően, bár nem értett egyet a döntésemmel. Megígérte, hogy békén hagyja Bellát…addig, ameddig én is. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy végül majd megadom magam a fájdalomnak. Talán igaza volt ezzel kapcsolatban.
     De nem adtam meg magam. Még. Szóval mit csinál ő Forksban? Ki akartam csavarni a sovány kis nyakát. Nem mintha Jasper hagyná, hogy olyan közel kerüljek hozzá. Egyszer elkapott egy dühös fuvallatot, ami felőlem érkezett…
     „Ott vagy még Edward?”
     Nem válaszoltam. Összecsíptem az orrnyergemet az ujjbegyeimmel azon tűnődve, hogy vajon lehetséges-e, hogy egy vámpírnak migrénje legyen.
    Másrészről pedig, ha Alice már úgyis visszament…
     Nem. Nem. Nem. Nem.
     Ígéretet  tettem. Bella megérdemli az életet. Ígéretet tettem. Bella megérdemli az életet.
     Ismételgettem a szavak, mint valami mantrát, próbálva megtisztítani a fejem Bella ablakának csábító képétől. A bejárattól az én egyetlen menedékembe.
     Kétségtelenül hason kell majd csúsznom, ha visszatérek. Ezt egyáltalán nem bánnám. Boldogan tölteném a következő évtizedet a térdeimen, ha vele lehetnék.
     Nem. Nem. Nem.
     „Edward? Még az sem érdekel, hogy miért van ott Alice?”
     „Nem különösebben.”
     Rosalie hangja most már kissé önelégültté vált, kétségtelen, hogy kierőszakolta belőlem a választ. „Nos, persze, nem egészen szegi meg a szabályokat. Úgy értem, te ugye csak arra szólítottál fel minket, hogy maradjunk távol Bellától? Forks többi része nem számít.”
     Lassan pislogtam egyet.  Bella elment? A gondolataim körüljárták ezt a váratlan fordulatot. Még nem érettségizett le, szóval biztos visszatért az anyjához. Ez jó volt. A napfényben kellene élnie. Ez jó volt, hogy képes volt maga mögött hagyni az árnyékokat.
     Próbáltam nyelni, de nem tudtam.
     Rosalie nevetése idegesen csengett. „Szóval nincs szükség rá, hogy mérges légy Alicera.”
     „Akkor miért hívtál Rosalie, ha nem Alicet akartad bajba keverni? Miért zaklatsz engem? Uhh!”
     „Várj!” mondta, pontosan megérezve, hogy megint lecsaphatnám a telefont. „Nem emiatt hívtalak.”
     „Akkor meg miért? Mondd el gyorsan, és aztán hagyj békén.”
     „Nos…” hezitált.
     „Nyögd már ki Rosalie. Tíz másodperced van.”
     „Azt hiszem, haza kellene jönnöd,” mondta Rosalie sietve. „Belefáradtam Esme szomorkodásába és hogy Carlisle sose nevet. Szégyenkezned kéne amiatt, amit tettél velük. Emmett állandóan hiányol téged és kezd az idegeimre menni. Van egy családod. Nőj föl és gondolj másra is magadon kívül.”
     „Érdekes tanács Rosalie. Hadd mondjak el neked egy aprócska történetet a bagolyról és a verébről…
     „Én, ellentétben veled, gondolok rájuk. Törődsz te egyáltalán azzal—ha már senki mással nem—hogy mennyire megbántottad Esmét? Jobban szeret téged, mint minket, többieket és ezt te tudod jól. Gyere haza!”
     Nem válaszoltam.
     „Azt hittem, ha ennek az egész Forks dolognak vége, akkor majd túllépsz rajta.”
     „Forks sosem volt probléma Rosalie,” mondtam, próbálva türelmesnek lenni. Amit Esméről és Carlisleről mondott megpendített egy húrt bennem. „Csak azért, mert Bella”—nehéz volt hangosan kimondani a nevét—„Floridába költözött nem jelenti azt, hogy képes vagyok… Nézd Rosalie. Tényleg nagyon sajnálom, de, bízz bennem, senkit nem tenne boldoggá, ha ott lennék.”
     „Öhm…”
     És megint ez az ideges hezitálás.
     „Mi az amit nem mondasz el nekem Rosalie? Esme jól van? És Carlisle—”
     „Ők jól vannak. Csak…nos, nem mondtam, hogy Bella elköltözött.”
    Nem szólaltam meg. Újra átfutottam a fejemben a beszélgetésünkön. De, Rosalie mondta, hogy Bella elköltözött. Azt mondta, hogy: …te ugye csak arra szólítottál fel minket, hogy maradjunk távol Bellától? Forks többi része nem számít. És aztán: Azt hittem, ha ennek az egész Forks dolognak vége… Tehát Bella nem volt Forksban. Mit értett akkor az alatt, hogy Bella nem költözött el?
     Rosalie akkor újra végigszáguldott a szavain, ez alkalommal majdnem dühösen mondva őket.
     „Nem akarták elmondani neked, de szerintem ez hülyeség. Minél gyorsabban túljutsz ezen, annál hamarabb térnek vissza a dolgok a normális kerékvágásba. Miért hagyjuk, hogy a föld sötét szegleteiben szomorkodj, amikor semmi szükség rá? Most már haza tudsz jönni. Újra egy család lehetünk. Vége van.”
     Az elmém úgy tűnt felmondta a szolgálatot. Nem tudtam felfogni a szavait. Olyan volt, mintha valami nagyon-nagyon kézenfekvő dolgot próbálna nekem elmondani, de fogalmam sem volt, hogy mi is az. Az agyam játszott az információval különös mintákat alkotva belőle. Értelmetlenség.
     „Edward?”
     „Nem értem miről beszélsz Rosalie.”
     Egy hosszú, néhány emberi szívdobbanásnyi szünet.
     „Meghalt, Edward.”
     Egy még hosszabb szünet:
     „Sa….sajnálom. Azt hiszem, jogod van tudni. Bella…két nappal ezelőtt levetette magát egy szikláról. Alice látta, de már túl késő volt, hogy bármit is tenni. Azt hiszem segíthetett volna, még ha meg is szegi a szavát, ha lett volna rá idő.  Visszament, hogy megtegyen Charlieért mindent, amit csak tud. Tudod, hogy mindig mennyire törődött vele—”
     A telefon kialudt. Beletelt néhány másodpercbe mire rájöttem, hogy én nyomtam ki.
     Egy hosszú, megfagyott időközig ültem a poros sötétségben. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Mintha az univerzum is megállt volna.
     Lassan, úgy mozogva, mint egy öregember, bekapcsoltam a telefonomat és tárcsáztam az egyetlen számot, amit megígértem magamnak, hogy soha többé nem hívok újra.
     Ha ő lesz leteszem. Ha Charlie lesz, valamilyen ürüggyel megszerzem az információt, amire szükségem van. Bebizonyítom, hogy Rosalie beteges kis vicce nem igaz és aztán visszatérek a semmimbe.
     „Swan rezidencia,” vette fel a telefont egy hang, amelyet még soha sem hallottam. A férfinak rekedt, mély, de még fiatalos hangja volt.
     Nem álltam meg, hogy végiggondoljam az ebből való következtetéseket.
     „Itt Dr. Carlisle Cullen,” mondtam tökéletesen utánozva az apán hangját. „Beszélhetnék kérem Charlieval?”
     „Nincs itt,” válaszolta a hang, és halványan meglepődtem a benne rejlő haragon. A szavak már szinte morgások voltak. De nem számít.
     „Nos, akkor hol van?” követeltem egyre inkább türelmetlenné válva.
     Volt egy rövid szünet, mintha az idegen el akarná hallgatni előlem az információt.
     „A temetésen,” válaszolta végül a fiú.
     Megint lecsaptam a telefont.