Óvatosnak kell lennem azzal, hogy mit írok most, mert abban a szent pillanatban szétkürtölésre kerül, mihelyst megérkezik az újságosokhoz [a Time magazin]. És amennyiben valami rosszat szólok Robert Pattinsonról, azon nyomban halott ember leszek. Ez a Twilight-filmek által kiváltott rajongás. Nem éppen az, ahogyan Rob tervezte.

És habár állandóan csodálom azt a hidegvért, amellyel kezeli ezt a nagy cirkuszt, néhanapján arra a gondolatra jutok, Rob visszaszívná mindezt, ha meglenne rá a lehetősége. Mert Rob 23 évesen alapvetően egy zárkózott, tudalékos fajta csodabogár, egy olyan srác, aki inkább töltené az éjszakát egy kocsma sarokasztalát koptatva a barátaival – egy kissé hangyás fazon, persze a legjobb értelemben.

Szóval hogyan írjak egy olyan személyről, aki megválaszolni látszik Freud eme szónoki kérdését: mit kívánnak a nők? Talán megéri kiemelni, hogy még akkor is megérné meginni vele egy pofa sört, ha nem lenne Edward Cullen. És még csak egy tizedét sem láttuk annak, amire képes a vásznon.

És ezek fontos dolgok, Hollywood leple alatt szintén lefoglalják Rob idejét – zene, beszélgetések, ötletek, az abszurd érzete. Ami talán annak magyarázatára is szolgál, hogy miért nem válaszol soha sem az e-mailjeimre. Keblemre ölellek, Rob! Hívj fel!