Sör NO.4
 
Rob még egy sört kér a pincértől. Arról a nagybátyjáról beszél éppen, aki abban a vasgyárban dolgozott Yorkshire városában, ahol az édesapja is felnőtt. Rob apja és nagybátyjai ezt követően rögtön elköltöztek, mihelyst elég idősek voltak hozzá, de a legidősebb testvér ott maradt egész életére.
 
„Házakat romboltak le, egész utcányi házakat. Aztán apám megkérdezte a bátyját, hogy: ’Minek maradjunk?’ Aki erre azt válaszolta: ’Ki fog majd törődni az édesanyánkkal?’ És én csak arra gondoltam, hogy Jézus Krisztus baszki, lehet, hogy valami nem stimmel velem érzelmi téren, mert nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnék hozni ekkora áldozatot. Az egyetlen érzelmi kapcsolatom a kutyámmal van. Kapcsolat a kutyámmal, nevetséges.”
 
„Azt hiszem, szükséged van arra, hogy képes légy kitörni mindabból, amit magadról gondolsz, ahhoz, hogy a művészet bármilyen képződményét is megalkosd. Állandóan zenéltem, aztán a legcsodálatosabb epizód az a szabadság volt, ami azzal jött, hogy seggbe rúgtam, elengedtem és megleptem saját magamat.”
 
Megpróbál kitérni a fotózással kapcsolatos beszélgetés elől – ami nem volt könnyű.
 
„Nagyon utálom a vaginákat. Allergiás vagyok a vaginákra. Viszont nem mondhatom, hogy fogalmam sem volt, hiszen ez egy 12 órás fotózás volt, és olyan öt-hat óra után nagyjából kitalálod, hogy ezek a lányok mindvégig meztelenek lesznek. De azért nem igazán voltam felkészülve erre. Azt se tudtam, mit mondjak ezeknek a lányoknak. Hála Istennek, másnapos voltam!”
 
Az anyukádnak lesz ezzel kapcsolatban valami mondanivalója?
„Óó Istenem,” kezei közé rejti az arcát. „Hát, nagyon élvezte, amikor bekötöttem neki a kábeltévét.” Nem úgy, hogy Rob anyukája egész éjjel a Skinemax-ot nézi londoni otthonában. „Nem, nem! Istenem, nem! Csak hát a meztelenség most már az összes helyen ott van. De ez a fotózás, ez egyfajta 80-as évekbeli meztelenség, vágod? Ha szemügyre veszed a pornót, mondjuk például a 80-as években, akkor volt benne valami festői és meglehetősen bájos – mint ez a kis meztelen közösség. Azok az emberek, akik ezt csinálták, kedvelték, és tisztelettel viseltettek feléje. Ez távolról sem az a pornó, mint amit most van. Egyáltalán nincs bennük semmi közösség. Ez csak a mindent, mindenhol-ról szól.”
 
Édesség
 
Az Egyesült Kirányságban a Smarties csokiból készül, olyan  M&M’s-hez hasonlít, ami fura színű, mint a lila és a zöldeskék, de valahogy mégiscsak finomabb. Rob nem igazán édesszájú, mégis gyorsan felszippantja az utolsó csomag Smarties-omat. „Hihetetlen. Körülbelül 5000 ilyet ettem már. Lássuk csak, te mihez kezdtél velük?”
 
A Remember Me-ben egy olyan srácot játszik, akinek hozzá hasonló problémái vannak. Tyler egy fiatal férfi, aki visszahúzódó jellemű, viszont találkozik egy nővel, összetűzésbe is keveredik, majd választania kell, hogy zárkózott marad-e, vagy belép az életbe és a nagyvilágba.
 
„Tyler annyira tisztában van a dolgaival. De fogalma sincs, hogy a tettei érnek-e egyáltalán valamit. Tudnál egyéniség lenni, ha egy buborékban élnél? Tyler beleragadt  mindennek a közepébe. Ugyanakkor szerencsés is, mert van választása. A konfliktusok egy tehetséges ember velejárói.”
 
Mi vonzott a szerepben?
„Szerencsés vagyok. Hála Istennek. És zűrös. Hála Istennek.”
 
Egy általa olvasott, Eat The Rich [Csócsáld meg a gazdagokat] című, P.J. O’Rourke tollából származó könyvről mesél nekem (teljes feltárás: P.J. lényegében a húgom férje, bár ezt Rob nem tudja). Egy olyan részt vázolt fel, ami valami olyasmit mond, hogy: egy ember gazdagsága nem jelenti egy másik szegénységét – és fordítva. Rob kissé zavart, hogy hangot ad ennek az ötletnek.
 
Bizonytalan azt illetően, hogy akkor most bűnösnek érezze-e magát, vagy inkább sütkérezzen ebben az egészben, avagy mindkettő. Az a helyzet, hogy nincs még egy olyan életre vonatkozó szabály, ami olyan rendkívüli, mint az övé most. Egy elefántos történetet mesél nekem. Nem a barcelonai elefántokról szólót – hanem egy olyanokat bemutatót, amelyekkel mostanában találkozott Kaliforniában.
 
„Tudtad, hogy az elefántok dorombolnak? Teljesen félelmetes, ha nem tudod, hogy mi az. Úgy dorombolnak, mint a macskák, de a fejük olyan mélyen van, hogy az egész úgy hangzik, mint a velociraptoroknál. Érzed a talajban talpad alatt. Szóval ez a nagy nőstény elkezdte szagolgatni a lábam – egy jó nagy nőstény elefánt, ez az. Olyan erősen szaglászta, hogy úgy felszedte a járdáról a lábamat, mint egy porszívó. Aztán az egész testemet a szájába vette. Feltartott a fejéig, és én lassan elengedtem, aztán ő tök óvatosan szorított, amíg én fejjel lefelé lógtam a szájában, majd átkutatta a zsebeimet az ormányával, borsmentás cukrot keresve. Ez volt életem legjobb napja.”
 
Szóval az elefántnak adtad az irányítást, aki megtapogatott, kirabolt, elvette a cukrod is – és ez még dicsőség volt?
„Igen. El nem tudod képzelni, milyen jó volt. És a bébi elefánt is olyan izgatott volt, hogy csak úgy kifutott, 5 másodperc alatt letudta a rutinját, aztán bókolt mindenkinek. Tényleg vicces volt. És briliáns. Tudtad, hogy az elefántok képesek utánozni más állatokat is? Lovat, csirkét, majmot – ezek az elefántok mindenesetre képesek voltak erre. Filmes elefántok voltak. Az egyik megírta a forgatókönyvet, a másik pedig nagyon meg akarta rendezni.”
 
Nevet. Los Angelesben volt egy megbeszélésen a Water For Elephants-beli Sean Penn-nel esedékes közös szereplésről, Sara Gruen regényének feldolgozásaként. Az elefántok színészek, akárcsak ő, és Rob csodálkozik, hogy egy kozmikus szinten lehet-e egy kicsit is olyan, mint ők.
 
„Tudod, hogyan halnak meg? Az elefántos srác azt mondta nekem, hogy az őrlőfogaik elkopnak a faevéstől, de 6-szor regenerálódnak. Aztán lassan éhen halnak. Ami szívbemarkoló, de legalább ad nekik némi felkészülési időt az elefánt-temetőre. Hihetetlenül megtervezett lények. Úgy értem, az embereknek kibaszottul hosszú ideig kell várniuk. Ha tudnám, hogy amikor a fogaim kiesnek, ennyi volt... Wow. A legjobb nap az életemben. Gyönyörű, gyönyörű nap.”
 
Pár pillanat múlva Rob bejelenti, hogy fog egy taxit hazafelé menet, és kimenti magát.
 
Mehetek veled? Nem szeretném, hogy egymagadban kelj útra.
„Rendben leszek.”