Sör NO.2
 
A hotel Max nevezetű sörözőjének egyik meleg sarkában üldögélünk, és Rob sort kerített egy másik sörre is. Arról beszélgetünk, hogyan állja meg a helyét. „17 éves koromig nem is voltam vele tisztában, 20 évesen viszont volt ez a masszív, alaptalan magabiztosságom. Egy nagyon tiszta elképzelés önmagamról és arról, hogyan érném el a sikert, ami azzal jár, hogy döntéseket kell hozni. Láttam magamat, amint felveszem a telefont és azt mondom: ’Egyáltalán nem’ vagy ’Határozottan igen’. Kézben tartani a dolgokat. Kivéve, ha neked kell kitalálnod, hogy amit 19 vagy 20 évesen gondolsz, bír-e bármilyen értékkel is. És végül megértettem, hogy ezzel az irányítással, amely valószínűleg látszólagos volt, nem haladtam előre. Úgyhogy most lemondtam róla egy kicsit. Kicsit meztelen leszek. Kivéve ma, mert kibaszottul fázom és összemennek a golyóim.”
 
A golyóit télen talán fedve tartja, de Allen Coulter azt mondta, hogy a Remember Me forgatása alatt Rob lemeztelenítette magát: „Ez a kezdetek alkalmával az irányításról szólt számára. De jobban áhította a fejlődést, mint önmaga megvédését. Nagyon bátor – különösen egy olyan fiatal srác számára, aki egy nagy céltáblát hord a hátán.”
 
Rob lelkesnek tűnik, hogy a gyeplő feladása érdekében elhullajthat néhány ruhát.
 
„Akkor megyünk és megnézzük azt a hámot? Komolyan, végül kiderül, hogy nem tudsz meghozni minden egyes döntést. Mindig építettem és védtem valamit. Ezzel egy időben úgy tűnt, elvesztettem az előrehaladásra való képességet. Sarokba szorítva próbáltam megvédeni önmagamat. Még mentálisan is.” Abban a pillanatban megvilágosult: „Alig emlékszem az elmúlt 2 évre. Nem úgy, mint egy homályos partira vagy valami ilyesmire. Csak...őrületes volt.”
 
Akadtak szürreális dolgok is. Mint például amikor egy Cannes-i jótékonysági eseményen két résztvevő együtt közel 60.000 dollárt ajánlott fel, hogy Rob puszikat adjon lányaik orcájára. Ijesztő egy ötlet, talán igazi abszurdum lenne, ha letámadnák: „Tök viccesnek találom – ha lelőnek, akkor szó szerint hisztérikus leszek. Ezt mondanám, hogy: ’Ez komoly? Jézus Krisztus, kapd el Zac Efron-t! Magasabban van a társasági ranglétrán, mint én.’” Rob azonban biztos abban, hogy voltak itt azért jó dolgok is. „Volt az az egy alkalom néhány elefánttal egy golfpályán Barcelonában...”
 
Sodródik az álmodozással. Viszont könnyen elámul abban a pillanatban, amikor lekötik a misztikus zöld bárbéli rágcsálnivalók. Olyanok ezek, mint a wasabi borsók, de mégsem. Chilis porral vannak bevonva, és apró tumorokként néznek ki. Az összeset megeszi.
 
„Baszki, ezek jók. Mik ezek? Ki akarom tüsszenteni őket – ki is tisztítanák az orrüregem.”
 
Sör NO.3
 
Rob éhsége több, mint metaforikus. Rendelt két fogást – egy mini marhaburgert paradicsommal és hagymával, valamint egy mini csirkeburgert mongo chutney-val – illetve egy másik sört. „Sokat eszem, olyan vagyok, mint egy kényszerevő. A szobaszerviztől rendeltem eddig, viszont állandóan aggódom miatta, úgyhogy mindig olyan 6 féle dolgot választok a menüről, és befalom az összeset.”
 
Semmi olyat nem akar kihagyni, ami egy kis sajnálkozást is jelent. Nem akart mindig színész lenni. Modellkedett. Tehetséges gitáros és zongorista, aki eljátszott azzal a gondolattal, hogy követi nővérét, Lizzy-t a pop-zenébe. De Rob egy komoly típus, akinek legkomolyabb törekvése politikai beszédek írásával kapcsolatos. ”Ez fantasztikus. Lenne 2-3 perced arra, hogy hatással legyél másokra. Hogy meghalljanak téged. Bocsásd közszemlére az üzenetet, és talán lesz visszhangja. Nagyon élveztem az első Twilight-os sajtós dolgokat, mert ehhez hasonlóak voltak. De utána már kimerítő volt. Ha azt akarod, hogy az emberek meghallgassanak, akkor jó, ha van valami mondanivalód is. Felelősséget éreztem azért, hogy lenyűgöző legyek. Alkudozol a hallgatósággal. Ez elég nekik? És ez befolyásol abban, hogy miként tekintesz a művészetre.”
 
Művészet. Logikátlan azt hinni, hogy Rob-nak nem lehetnek ötletei ezzel kapcsolatosan pusztán azért, mert egy csomó embernek segített pénzt csinálni.
 
„Azelőtt úgy éreztem, semmin sem tudok áttörni, beleértve magamat is. És most már jobban érzem, hogy felkapaszkodtam az agyam oldalán, és legalább belenéztem. De tisztában vagyok vele, hogy legalább még 10 évnek kell eltelnie addig, amíg távolról is elégedett leszek azzal, amit véghez viszek. De a színészkedést illetően megpróbálhatsz reményeket táplálni az irányban, hogy... nagyszerű vagy. De aztán arra gondolok, hogy a jóvá, vagy nagyszerűvé válás, vagy mindössze csak a művészkedés nem alacsonyítja le a megtapasztalást?”
 
Aggódom, hogy fel fog robbanni a feje. Kérdésekre kérdésekkel válaszol. Az ajtók egymásba nyílanak. Ez néha gondot okoz a forgatókönyvekkel kapcsolatosan: mivel a karakter összes szempontját szemléli, gyakran van szüksége egy kis lehűtésre. A lényeg az, hogy amíg a párlat tartalmazza az összes karakter lényegét, addig vadul tüzel a képzelete. Ez az a nagy látószög-dolog.
 
Néhány ember előtt ott az egész óceán, mégis mindössze a nagylábujjukat lógatják bele. Rob viszont addig akar úszni, amíg csak bele nem fullad, illetve megpróbálja meg is inni az egészet az utolsó csepp erejéig, amíg el nem merül a habokban. Törekvése az aggodalom forrása, mert nem igazán tudja elmondani senkinek sem, hogy többre vágyik: „Kérlek, ne állítsd be ezt a panaszkodásomnak. Kérlek. Én vagyok a legszerencsésebb gazember a bolygón.” Aggódik, hogy önző lehet. Aggódik, hogy talán egy embertelen-szeparista-különc, mert legbensőségesebb pillanatain a kutyájával osztozik. És aggódik amiatt is, hogy tud-e ő olyan színész lenni, aki eléri a tömegeket, aztán még mindig bármit kérhet.
 
„Ha létezik odakinn ez a nagy láthatatlan, kreatívkodó lélek-javaslatos dolog, akkor te vagy az a közeg, amelyen keresztül utazik mindez, úgyhogy mindenki meg tudja érinteni. De... mi adja meg a jogot, hogy közvetítő legyél? Mi adja meg a jogot, hogy ezt állítsd? Majd ezt követően szerezz be egy ügynököt, és mondd azt, hogy 20 millió dollárt és egy gyümölcskosarat akarok a közeg-léthez, köszönöm szépen.”
 
„Színészként fel is emelheted, de le is degradálhatod az emberiséget. Felteszem, hogy ez bármivel kapcsolatosan áll, amit csak végrehajtasz – próbálod felemelni, és egy nap talán sikerül is.” Egy színésznek valóban meglehet az a képessége, hogy felemeljen minket, de Rob öntudatlanul is suttogva kezd el beszélni, akárhányszor is a színész szót vagy annak bármelyik változatát használja éppen.
 
Rob, tisztában vagy vele, hogy amikor csak azt mondod, hogy színész vagy színészet, akkor szinte suttogsz? Valóban meglepődött. „Tényleg?” Igen, olyan halkan, mintha azt mondanád, nigger. Nevetett és felhangosodott. „Mi lenne, ha ’úgy járnánk’, mint a ’niggerek’? Akkor aztán kibasznának velünk – nem hallanánk semmit sem…”