Kávé
 
Időszerűtlen hideg ez a 2008. decemberi hónap, amikor elmegyek a New York-i Bowery Hotelbe. Egy fiatal férfi ül a kertben, körülbelül 9 fekete pulóverbe csomagolva, gyapjú sapkát visel, cigarettát szív, és egy akkora méretű latte-t kortyolgat, mint a feje, illetve mindezek mellett dühösen írogat egy forgatókönyvbe ebben a hidegben. Olvastam én az olyan tinédzser lányokról, akik lázban égnek a hotel előtt, de ebben a pillanatban Robert Pattinson kezét a kávé melegíti fel.
 
Szia! Jenny lennék. Azt hiszem, itt vagyok, úgyhogy rám nézhetnél.
"Oké. Én Rob vagyok Um.. szeretnél sültkrumplit? Szósszal?"
 
A Hollywoodland rendezője, és a The Sopranos [Maffiózók] mögött álló kreatív erő, Allen Coulter küldött engem. Arra gondolt, hogy megcsinálja ezt a filmet –  még nincs ugyan kész, de „el kellett jönnöm találkozni Robbal.”

Rob. Mikor eljött az Egyesült Államokba, az ügynöke kanapéján aludt, majd kapott egy kis szerepet a Harry Potter és a Valaminek a Valamijében, ami közel 900 millió dollárt hozott világszerte. Aztán csinált egy másikat, a Twilight-ot, aminek 385 millió dollár volt a bevétele a mozikban, és további 200 millió dollár az USA-beli DVD-eladásokból. A kasszabeli gazdagság, mint oly sokan a női lakosságból is ezen a bolygón, kontinensről kontinensre követi, őrjöngő tömeget eredményezve ezzel.
 
Coulter felajánlotta, hogy beleírhatok a Remember Me forgatókönyvébe (Will Fetters az egyetlen írója), amely az első olyan amerikai film, amelyben Rob halandó, nem mágikus, szénalapú életformát fog alakítani a földi valóságból – az a Salvador Dalí, akit a Little Ashes-ben játszott, biztos nem felel meg ennek. Ahogy Rob firkál a forgatókönyvbe, egyértelmű, hogy elkezdte saját javítási folyamatát.
 
Rob arca állandóan elfoglalt – kiváltképp villogó szemei, amelyek folyamatosan mozognak és kitágulnak, mert mindig gondolkodik. A latte felett elgondolkodik Jimi Hendrix-ről, a francia krumpliról, lányokról, művészetről, sörről, a filozófus unokatestvéréről, lányokról, igazságról, Istenről, a kutyájáról, lányokról és arról, hogy az eheti lesifotós követte-e Los Angelesből. Nem hiszem, hogy ki tudná kapcsolni az agyát, ha akarná, se tudná.
 
Annak ellenére, hogy a rajongók hotelről hotelre várnak rá és ostromolják őt, akárcsak a római hadsereg, nem félénk és nincs is elszállva magától – éhes, kíváncsi, mindig az intellektualitásra törekszik. Lehet, hogy nem hangzik nagy dolognak, de gondoljunk csak bele az összefüggésekbe: teljesen idegenek akarnak lefeküdni veled, lelőni, a helyedbe lépni, eladni téged, beletúrni a hajadba, nézni szex közben, hallgatni a pisilésedet, chips-et enni veled, elrabolni és berakni kocsijaik csomagtartójába. És te? Csak többet, többet, és többet kell tudnod az egzotikus trópusi betegségekről.

Rob és én felfedezzük, hogy közös elragadtatásban osztozunk az olyan szerencsétlenségek iránt, amelyek megnyomorítanak, eltorzítanak, és elundorítanak: a cancrum oris-t hozza fel, egy olyan baktériumot, amely megeszi az arcodat, amíg egy világra nyíló ablak nem lesz a  fejedből, valamint a fogaidat illető kilátást is biztosít az egész világnak. Megemlítem a ciklikus hányás szindrómát, egy olyan állapotot, amiben szó szerint hánysz minden istenverte percben; Rob örömét leli a lymphatic filariasis-ban, ahol a férgek beleássák magukat a nyirokcsomóidba, majd a heregolyóidat görögdinnye nagyságúra dagaszthatják és arra vagy kényszerítve, hogy talicskában cipeld őket.
 
Felhozunk egy kasszasiker filmet, a Candiru Infestation -t, amely egy halról szól, ami felúszik a húgycsövedbe és kifele menet beledöfi az olyan esernyőszerű tüskéit, amelyeket a gerincéből lő ki.
 
„Kibaszottul fantasztikus! Lehetne olyan, mint a Némo nyomában,” mondta Rob. „És a kicsi candiru elveszik a herékben! Gondolj a filmzenére!”
 
Sör NO.1
 
14 héttel később Londonban vagyunk. A Twilight Saga második részeként az Újhold felállította a legerősebb éjféli nyitás és első napos vetítés rekordját. Rob fiatal férfi a pácban-drámája, a Remember Me már készülőben. 24 órája van még mielőtt elkezdené a Bel Ami próbáit, amely egy olyan Guy de Maupassant novellán alapszik, amelyikben társasági körökben forgó lepedőakrobata törtetőt játszik.
 
Vár, hogy felszedjen a hotelem bárjában. Egy korsó sört rendelt magának, de emlékszik az én választott italomra is, ami egy diétás kóla. Van egy mama kicsi bájos fia modora.

Azt mondja, egy különleges közeli étterembe akar vinni, ami „csak egy kicsi, félreeső hely.” Tehát az útból végülis kiderül, hogy miután csaknem körbejártuk az egész Covent Garden-t, nem akadtunk a nyomára. Nem látszik túl meglepettnek, tényleg. Mostanában elveszett lett szülővárosában. Pár éve volt annak, hogy valójában itt lakott, és London amúgy is pokolira megtévesztő.
 
Az alternatívákat mérlegelendő bepillantunk egy zsúfolt kávézóba, ami tele van fiatal és szép arcokkal volt, de Rob visszakozik. Néhány perc múlva, mikor megérkezünk egy kicsi mexikói helyre, kicsit ideges lesz. Hmm. Megkérdezem őt arról, hogy ebben a percben képes-e kiszagolni az őrült, asztal alatt leselkedő rajongókat.
 
"Igen. Persze. De a múltkor, amikor itt voltam a guacamole rossz volt."
 
Rob nem tett engedményeket az elmúlt 30 év legrondább brit telének. Egy legombolt, könnyű Carhartt-szerű kabát, semmi kesztyű. Sapkája van, talán ugyanaz, mint amit New Yorkban is hordott. Úgy be vagyok bugyolálva, mint a Michelin baba, mégis kibaszottul fázom. Rob vidám, nyugodt és kuncogó. Úgy tűnik nekem, hogy Londonban megengedheti magának azt a szabadságot, amit New Yorkban és Los Angelesben nem. És egy londoni este kihalt, havas utcákkal, egy olyan hatalmas vihar után, amely megbénította a Heathrow-t, és leállította az Eurostar vonatokat, úgy néz ki, mint egy megzabolázatlan vad játék, míg küldetésre indulunk.
 
Anélkül, hogy megpróbáltuk volna, visszaérkeztünk oda ahonnan elindultunk: a Covent Garden Hotel elé. Az utca túloldalán van egy minőségi szexjátékok- és rabszolga-bolt. a neve Coco de Mer. Megemlítem neki, hogy már beugrottam oda korábban (a Nemzeti Galéria előtt, köszönöm szépen), és mesélek neki arról az elmebajos szado-mazo testhám szerkentyűről, ami lehetővé teszi, hogy úgy öltözz fel, mint egy ló és legyen hosszú farkad is.
 
„Ez annyira angol. Úgy szeretném végigcsinálni ezt az interjút, hogy ezt viselem, egy ló szemszögéből nézve,” mondta, majd úgy dübörög a járdán, mint egy ló.”Komolyan. Mint egy kísérlet egy közvélemény kutatásban. Nyitva van még az a hely?”